További blog cikkek
Összes blog

Lírikus verstől a színházi fricskáig. A magyar Himnusz és a nyilvánosság a 19. században

Kölcsey Ferenc 200 évvel ezelőtt, 1823 január 22-én pontot tett Himnusz című versének végére, pontosabban ezen a napon véglegesítette annak kéziratát, szatmárcsekei magányában. Amikor Kölcsey megírta ezt a verset, nem gondolkodott abban, hogy alkotása műfaja szerinti funkciót töltsön be. A közösségi felhasználás céljából írt művek egyébként is távol álltak művészi attitűdjétől. A költő majdnem hat évvel később, Kisfaludy Károly Aurora folyóiratában látta viszont művét nyomtatásban: 1828 decemberében került először közszemlére a szöveg, ami akkor még nem kapott jelentősebb visszhangot.

Mielőtt még a Versek című kötet részeként 1832-ben megjelent volna, ugyanebben az évben a Pesti Kaszinóban hangzott el elsőként nyílvánosság előtt. Az esemény a helyszínen elsőként megrendezett felolvasó délután is volt egyben. A vers Bártfai László adta elő, aki izgatottan számolt be róla a Kölcseynek írt levelében. A költő 1838-ban hunyt el, így műve megzenésítését, népszerűvé válását már nem élhette meg.

1844-ben Pesti Nemzeti Színház igazgatója pályázatot írt ki a Hymnus megzenésítésére, melyet Erkel Ferenc nyert meg. Gárdonyi Géza egy anekdotában ekképp jeleníti meg az öreg Erkel Ferenc vallomását arról, hogy a szerzemény kapcsán egykor milyen hirtelen csókolta őt homlokon a múzsa:

„Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz…”

- Gárdonyi Géza: Apróságok Erkel életéből, II. A szózat meg a himnusz -

Ezt követően aztán változatosan, sokféleképpen tették a Himnuszt egy-egy közösségi élmény részévé a 19. század folyamán. Arra, hogy az egyházi-vallási közösségek felől is egyaránt volt már igény alkalmazására, az 1844 augusztusában, a Rákos mezején rendezett zászlószentelés egy jó példa. A Himnuszt ekkor a szertartás keretei közt, Úrfelmutatáskor énekelték el.

A forradalmi hangulat pezsdítésére is alkalmas volt, közben pedig az ötvenes években is elő lehetett adni egy olyan színházi előadás keretében, mely  az uralkodó jelenlétében zajlott le.  Az előbbire jó példa az, amikor március 15-én, a Nemzeti Színházban a közösségi igénynek eleget téve hangzik el a Himnusz is, a másodikra pedig az Erzsébet című opera bemutatója a Pesti Nemzeti Színházban, melyet Ferenc József 1857-es látogatásakor rendeztek meg. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló darab egy jelenetében éneklik el a Himnuszt. A darab témáját tekintve így a verset, ami ennek része, lehet egyfajta, az uralkodó felé szóló fricskaként is értelmezni. Hiszen az ő tiszteletére rendezett színházi esten nem az ő alakjával akartak valamilyen nagyszabású történelmi párhuzamot vonni a témaválasztást illetően, hanem épp az oly népszerű császárné névrokonáról szóló darabot adtak elő. Ráadásul a szent és a királyné között ekkor már a természete és a magyarokkal szembeni jócselekedetei miatt a névegyezésen túlmutató párhuzamot is vont a sajtó és a szépirodalom több képviselője is. Ennek tükrében az opera témája arra figyelmeztette az uralkodót, hogy a magyarok leginkább Sisit, és nem őt zárták a szívükbe, miközben a himnusz sorai a nemzetet ért múltbéli sérelmeket és igazságtalanságokat is megidézték, melyhez kimondva-kimondatlanul, de a szabadságharc bukását követő események is hozzátartoztak.

 



2023-01-22









További blog cikk